Azzal, hogy az Alaptörvény negyedik módosítása tulajdonképpen alkotmányos erőre emelte, egyértelművé vált, a hallgatói szerződés biztos sarokpontként funkcionál majd a közeljövő felsőoktatási koncepcióiban. De vajon meghozhatja-e a várt eredményeket a rengeteg politikai vihart kavaró intézkedés? Egyáltalán, lehetséges-e pusztán szakmai érvek alapján értékelni a szerződés létjogosultságát? A mérleg két serpenyőjében közgazdasági logika és döntési szabadság, költségek és hasznok, társadalmi felelősségvállalás és nemzetgazdasági megtérülés – no és a lényeg, hogy hová futhat ki a rendszer hosszú távon.
Szögezzük le már az elején: a hallgatói szerződés nem ördögtől való dolog. A köztudomásúlag piacbarát, a kapitalizmust, mint társadalmi alkotmányt viszonylag régóta és viszonylag nagy sikerrel alkalmazó Egyesült Államokban például egyáltalán nem számít kirívó esetnek, hogy egy alapítványi, vagy egy egyházi ösztöndíjat a „röghöz kötéssel” kísérteties hasonlóságot mutató feltételekhez kössön az adományozó. Ha jobban belegondolunk, ez persze nem meglepő, lévén a szerződés intézménye igenis létező problémákra próbál reflektálni, olyan anomáliákra, amelyek már önmagukban elegendő érvet vonultatnak fel maguk mögött ahhoz, hogy komolyan érdemes legyen megfontolni a szerződés mellett szóló esetleges érveket is.
A magyarországi helyzet annyiban különleges, hogy a hallgatói szerződés intézménye egyszerre két problémát is próbál kezelni: egy viszonylag könnyen belátható pénzügyi anomáliát, és egy komplexebb nemzetgazdasági vetületű kérdést.
A pénzügyi anomáliát jól összefoglalja az a sajtóban is sokat hangoztatott érv, mely szerint a magyar adófizetőknek jogukban áll leszakítani az adóforintjaikból működtetett felsőoktatás érésnek induló gyümölcseit. Ettől az elgondolástól egyébként az elméleti közgazdaságtan logikai világa sem áll messze azzal a kijelentésével, miszerint az optimális döntés alapfeltételeinek egyike az, hogy a költségek és a hasznok egy adott folyamatot tekintve javarészt egy helyen keletkezzenek. Magyarul: aki fizet, az kapjon is valamit a pénzéért. Eddig a pontig tehát nyoma sincs a piacellenességnek, sőt, azt látjuk, hogy a szerződés annak ellenére szinte tökéletesen rímel az egyik legalapvetőbb közgazdaságtani alapvetésre, hogy az őt keretbe fogó, döntően államilag finanszírozott alapokon nyugvó rendszer élesen szembemegy azzal.
Amivel gond van – és ezt nem csak a szerződés létét politikai okokból bírálók tartják így – az a döntési szabadság korlátok közé szorítása, amely önmagában, szigorúan kontextus nélkül értelmezve valóban ellentétes mind a szabadpiaci logikával, mind az alapvető uniós értékekkel és jogokkal. Ráadásul az is kevéssé vitatható, hogy önmagában adminisztratív eszközökkel hosszú távon nem csökkenthető az elvándorlás – az ugyanis javarészt spontán folyamat. Magasabb bérek, nagyobb társadalmi megbecsülés, magánforrások bevonása, és egy kompetitívebb közeg persze jelenthetnének kapaszkodót a jelenlegi helyzetben, de ezek megteremtése nem sikerülhet egyik pillanatról a másikra. Főleg, hogy eközben azt is látnunk kell, a közgazdasági elmélet által felvázolt folyamatok a valóságban korántsem működnek tisztán: adminisztratív szabályozásra, felügyelő kézre tehát mindenképpen szükség van.
Induljunk ki abból, amit a tankönyvek állítanak, vagyis, hogy az elvándorlás eredményeképp mindenképpen egyensúly alakul ki a nemzetközi munkaerőpiacon, és bekövetkezik a bérkiegyenlítődés. Ezt nem túlzottan nehéz belátni: a munkásokat kibocsátó országban úgy csökken a munkaerő kínálata, hogy közben az iránta mutatott kereslet változatlan marad, ami végső soron felhajtja az árakat (ergo emeli a béreket), egészen addig, míg nemzetközi szinten ezek ki nem egyenlítődnek. Ezen a ponton pedig megáll az elvándorlás, hiszen a munkavállalóknak többé nem fűződik hozzá érdeke. Elvileg.
A gyakorlatban ugyanis az a helyzet, hogy egy nemzetgazdaságnak bizonyos szakmák esetében, társadalmi szinten, alapvető szüksége van egy meghatározott számú munkavállalóra (orvos). Ez nyilvánvalóan torzítani fogja a fentebb felvázolt gondolatmenet gyakorlati megvalósulását, sőt, az állami beavatkozás szükségességét is felveti – éppen a társadalmi igazságosság, a méltányosság és a jóléti funkciók fenntartása jegyében.
Ráadásul a valóságban nagyjából még tucatnyi másik érv is szól a bérek kiegyenlítődése ellen. Egyrészt nem minden szektorban működik piaci alapon a munkavállalók bérezése (tanár, orvos stb.), másrészt az sem igaz, hogy a munkaerő határterméke minden egyes nemzetgazdaságban ugyanakkora. Ez utóbbi nagyon egyszerűen belátható, hisz valószínűleg nem sok olyan ember van, aki ne állítaná viszonylag nagy magabiztossággal, hogy egy mérnök, vagy egy kutató munkája nem ér többet egy fejlett, infrastruktúra tekintetében jobban álló országban, mint egy fejletlenben. Németországban például nem csak az orvosok fizetése nagyobb, mint itthon, de az a társadalmi megbecsülés is, ami körülveszi őket - és ugyanitt megemlíthetnénk a kórházak kiváló felszereltségét, az állampolgárok felelős gondolkodását, vagy a munkaadóba fektethető relatíve nagy bizalmat is. Ilyen körülmények között természetesen nem sok esély van a bérek nemzetközi kiegyenlítődésére, ami egyrészt erőteljesen zárójelbe teheti az Uniónak a szabad munkaerő-áramlás előnyeibe vetett töretlen hitét, másrészt pedig rávilágíthat arra is, hogy amit a tankönyvek spontán és önszabályozó folyamatként írnak le, az a valóságban gyakorlatilag nem más, mint egyszerű agyelszívás. Brain-drain, méghozzá mesterfokon.
Egy diplomás képzése ugyanis a jelenlegi rendszerben igen jelentős befektetés az anyaország, illetve egészen pontosan az anyaország adófizetőinek részéről – és itt most nem csak és kizárólag a tandíjra kell gondolni, a képzési költségekbe nyugodtan belevehetjük azt az igen jelentékeny összeget is, amit az állam anyasági- és családi támogatások, szülői táppénz, adókedvezmények, vagy diákbérlet formájában fektet egy-egy fiatal pallérozódásába. Ezekhez képest valósággal eltörpül az a néhány milliós nagyságrendet képviselő költség, amelyet az egyetemi évek alatt adott esetben a hallgatónak magának, vagy családjának kellene finanszíroznia. Főleg úgy, hogy egy esetleges végleges kivándorlás esetén a kibocsátó ország finoman szólva is nagyon rosszul jár: a befogadó állam ugyanis tulajdonképpen ingyen szerzi meg a keleten is drága nevelési költség nyugati árszintű többszörösének megtakarítását, és a keleti adóbevétel sokszorosát is. Ráadásul a folyamat versenyhatása dupla, lévén a költségek nagy része annak ellenére az eleve szegényebbik országon csapódik le, hogy a hasznot tulajdonképpen teljes egészében a már eredendően is gazdagabb állam zsebeli be. A folyamatot csak erősíti, hogy a kivándorló munkaerő révén a centrum-országok vállalatai is versenyelőnyre tesznek szert a periférián működő cégekkel szemben.
Ezen a ponton merül fel a kibocsátó (nevelő) ország kárpótlásának lehetősége – a kérdés csak az, hogy ezt a kivándorlás mellett döntő munkavállalónak, vagy az őt befogadó államnak/cégnek kelljen-e megtennie. Méltányossági szempontból utóbbi forgatókönyv persze könnyebben védhető, ráadásul ezzel egy csapásra két legyet is lehet ütni: ilyen feltételek mellett ugyanis nyilván csak azoknak lenne lehetősége belevágni a külföldi munkába, akik képességeik alapján itthon is a legjobb körülményekre és biztos jövőre lennének hivatottak. Hogy ez mivel is járna hosszabb távon, azt nehéz pontosan felmérni, egy viszont biztos, az agyelszívás olyan nemzetgazdasági szintű probléma, amit mindenképpen kezelni kell, mert piacellenes eszközeivel tulajdonképpen az egyenlőtlen piaci feltételek fenntartását segíti elő – vagyis a bérek kiegyenlítődése, de legalábbis a különbségek mérséklődése ellen hat. A helyes gondolkodás tehát ennek a problémának a felismerésénél kezdődik, az pedig, hogy a kezelésre a hallgatói szerződés-e a legjobb módszer, tulajdonképp csak részletkérdés. Igaz, meg kell hagyni, nem lényegtelen részletkérdés.
Összességében kijelenthető, hogy a felsőoktatási rendszer átalakításakor az elsődleges cél a hatékonyság fokozódása kell legyen. Ennek alapvető feltétele, hogy döntő részben az fizessen a szolgáltatásért, aki annak hasznait első sorban élvezi (hallgató), illetve, hogy, akik részben fizetnek (adófizetők), azok legalább valamilyen szinten részesüljenek a hasznokból. A megértéssel és az elfogadással az a gond, hogy egyéb, a logikai vonalat némiképp torzító célok is megjelennek: mégpedig, hogy lehetőleg sokan tanuljanak tovább, illetve, hogy a rendszer valamiképpen azért méltányos is maradjon.
Fontos még megjegyezni, hogy az elvi célokat és az azok segítségével megrajzolt logikai rendszert a megvalósítás gyakorlati módja nagyon sokféleképpen módosíthatja, sőt, extrém esetben akár teljesen át is alakíthatja. Éppen ezért önmagában az elv vizsgálata nem lehet elégséges a tökéletes képalkotáshoz. Mivel azonban a hallgatói szerződések pontos jövőbeni alkalmazása jelenleg még egyeztetések tárgyát képezi, erre hosszabban kitérni egyelőre felesleges – sokkal fontosabb, hogy a nagyobb egészet vizsgálva be tudjuk látni, maga az eszköz bevezetése nem, hogy nem feltétlenül káros, sokkal inkább elkerülhetetlen és szükségszerű.
***
(A poszt nem a szerző személyes értékítéletén alapuló véleményét tartalmazza. Pusztán elméleti és gazdasági szempontból közelít a hallgatói szerződés intézményéhez, ráadásul azzal sem óhajt hosszabban foglalkozni, hogy miért lehet jó bölcsész-diplomával egy angliai McDrive-ban dolgozni. A poszt alapvető célja az volt, hogy érveket gyűjtsön a szerződés szükségszerűsége mellé, ám ezzel egyidőben a szerző azt sem tagadja, hogy léteznek releváns ellenérvek.)
